11.fejezet

-Mi?A Te öcséd Fabian?!-csak bólogatott.Eszembe jutott,hogy honnan voltak ismerősek a nevek.Még a strandon mesélt a családjáról,akkor említette.
-Itt van?-kérdezte ridegen.
-Fenn az emeleten.
Felment az emeletre.Idő közben Anyu is ideért.
-Ki jött?-kérdezte.
-Ő.-mutattam a lépcsőn lefelé galoppozó Sebastian felé.
-Jó Napot! Hogy tetszik ma lenni?-milyen talpnyaló…
-Hello Sebastian.Köszönöm kérdésed,jól. Á,Sebastian,ő Dora,a lányom.
-Sebastian Vettel.-nyújtotta a kezét.
-Dora Sophie Meyer.-fintorogtam egy sort,amit csak Ő látott,de azért viszonoztam a kézfogást.
-Köszönünk szépen mindent,igaz Öcskös?-nézett le Fabira,aki bőszen bólogatott.-Mi most megyünk.Viszlát.
-Majd kikísérem őket.-fogalmam sincs,honnan jött az ötlet…
Elköszöntek a családom többi tagjától,majd az irányt az ajtó felé vették.
-Fabi,menj előre,majd utánnad megyek.De az ajtóban várj meg.-Fabi „engedelmeskedett”,mikor már befordult a sarkon,Sebastian felém fordult.
-Hát találkoztunk megint…-csak bólogattam.-Nézd,tudom,hogy egy nagy barom voltam,de..
-Nagy barom? Enyhe szépítés,nem gondolod?Tudtam,hogy egy hét alatt nem fogunk annyira egymásba szeretni,hogy komoly legyen a dolog.De mégis nagyon szíven ütött,ahogy eltűntél,a cetli,meg a többi. Amikor Estell mondta,hogy nem is érdekellek...tudtam,hogy többet nem fogunk találkozni.De azt nyilatkoztad,hogy fontos vagyok neked…de nem jöttél,és teljesen letettem rólad.És most ismét találkoztunk.Nagyon padlón voltam,Miattad…de most rájöttem,hogy nem érsz annyit,hogy megváltozzak,depresss legyek…Úgyhogy el kell felejtselek,nincs más választásom…Sebi…-megjelent egy könnycsepp a szemem sarkában,ahogy visszagondoltam az emlékekre.Sebastian még mindig csak állt,mint aki lefagyott.
-Sajnálom.-lehajtotta a fejét,odajött hozzám,a szemembe nézett,majd folytatta.-Sajnálom,de nem volt más választásom…
-Nem volt más választásod?Énis ezt mondanám..ismerd be,nem jelentettem neked semmit se…-csattantam fel.
-Dehogynem…Ha nem jelentettél volna semmit,akkor nem kérdezném me,hogy eljössz-e este…
Először fel sem fogtam,hogy mit mondott.
-Pofátlan,bunkó,barom!Azt hiszed,hogy lefekszem veled még egyszer?Soha többé nem fogok veled lefeküdni,ezt itt és most kijelentem.
-Pedig azt hittem….-nem bírtam tovább,és lekevertem neki egy hatalmas pofont,amitől kissé el is veszítette egyensúját.
-Menj el.-suttogtam.Közelebb jött,arcom két keze közé vette,és szenvedélyesen megcsókolt.
-Viszlát,Dora Sophie Meyer.-megeresztett egy szívdöglesztő mosolyt,és elindult.
Elment.Elment.Próbáltam feldolgozni az elmúlt pár perc történéseit.Leültem a lépcsőre,és gondolkodtam.Van bőr a pofáján,az tény.Hogy gondolja ezek után,hogy le fogok vele feküdni?!?!De ott volt a csók…az a csók…Titkon vágytam erre,mióta eljöttünk a hotelből,de nem gondoltam,hogy miaután megtörténik,milyen vegyes érzelmek fognak kavarogni bennem.Egyrészről boldog voltam,mert találkoztam vele,és megcsókolt,de másrészről szomorú,és csalódott.Szomorú,mert ilyen volt velem…Csalódott,mert csak annyira kellettem neki,hogy lefeküdjön velem.De túl kell lépnem,és el kell felejtenem.Új életet kell kezdenem.Ennek első állomása,hogy munkát keresek.Fogtam magam,felálltam,és visszamentem a házba.