Amikor rádtör az unalom... :D

Kedves Mindenki! :)
Na,az a helyzet,hogy ehhez a történethez nem nagyon jön az ihlet,bocsi.:(
A másikhoz viszont jön rendesen,csak írni vagyok lusta,de az egy másik történet.:D
Viszont,gondoltam,hogy erre a blogra is kéne kiraknom valamit...és amikor nem tudtam elaludni,eszembe jutott,hogy megírom a meccses élményemet.De gondoltam,hogy az tök unalmas,ezért úgy gondoltam,megírom fanficnek.Szóval van benne valós esemény,meg kitalált is. :D

Szereplők:

Fetül: Sebastian Vettel(mi úgy mondjuk,h Fetül. :D )

Fikusz: én.xD

Ancsi: Barátnőm,akinél "laktam" 1 hétig :)
Léna: Ancsi húga ♥

Eni: Ancsi barátnője,de én is nagyon jóba vagyok vele :)

Ági:Eni nővére (:

Anita:Ancsi anyukája =)

Niki: fészbúkos ismerős.x)

A focimeccs /hihetetlen kreatív cím -.-" :D/

Egy másfél éves kislány kiabálására meglepő dolog ébredni,főleg egykeként. Ránéztem az órámra,és meglepődtem,hogy milyen késő van már,de mivel álmos voltam,megpróbáltam visszaaludni. De nem igen jött össze,ugyanis Léna folyamatosan lökte a sódert.
-Jó reggelt!-nyújtózkodott Ancsi.
-Jó reggelt! Már csak-néztem az órámra-9 óra,éslátjuk Fetült.
-Wáááá
-Wá…zsongok.
-Már én is.-vigyorgott barátnőm.-Tudod mit álmodtam?
-Na mit?
-Azt,hogy találkoztunk Fetüllel,és beszélgettünk meg minden.
-Apszurd,de lehet h ez meg fog velünk történni.-kezdtünk el nevetni mindketten.
-Ancsi,Ancsi!-hallottuk meg Léna hangját ismét.
-Gyere Nyuszó.
Léna kinyitotta az ajtót,majd miután becsukta,leült a gumimatrac fílingű vendégágyra.
-Fel kéne kelnünk.
-Aha.-bólintottam,és óvatosan kimásztam az ágyból,mivel előző este csak 3x szakadt le.
-Mindjárt jön Eni.Szólni kéne Anyunak.-mondta Ancsi,és kiment a szobából.
Én addig felöltöztem.Felvettem egy fekete cicanacit,és egy fehér pólót,amin Pac Man figurák fociztak.Közben Ancsi is bejött,és amíg öltözött,leültem hug mellé.
-Léna,ő ki?-mutattam az ajtón lévő Vettel poszterre.
-Fetül. Fetül cuki bácsi!
-Igen.-mosolyogtam.Én tanítottam neki.
-Fetül cuki bácsi. Fetül! Fetül! Fetül!-kiabálta.
Közben Ancsi is visszaért a fürdőből.
-Hallod,vasalom a hajam,és hallom,hogy kiabál a gyerek,hogy Fetül.Ez kész.
-Látszik,hogy velem van.-vigyorogtam.
-Sziasztok.-hallotuk meg Eni hangját.
Ancsi még megvárta,míg Eni felér a lépcsőn,aztán visszament a fürdőbe folytatni a hajával való szenvedést. Eni leült a földre,én meg vele szembe.Azért jött,hogy kisminkeljen engem.Az alapozó felrakása után kihúzta a szemem tussal,szempillaspirál,szájfény,és kész is voltunk a sminkkel.Kivasalta a fufrum,aztán leültünk ismét Léna mellé.
-Kész a Fikusz.-mutatott rám Eni,amikor Ancsi sokadjára visszajött a szobájába.
-Ajha-lepődött meg barátnőm-teljesen más vagy.
-Köszi.-vigyorogtam.-Adsz pulcsit?
-Aha.Tessék.-dobott oda nekem egy színes pulcsit.-Mehetünk?
-Jegyek?-kérdezte Eni.
-Lenn a táskámban.
-Akkor menjüüüüünk már.-vigyorogtam.Berkatam a táskába a tegnap reggel festett Vettel-logós pólót.
Én mentem utoljára a lépcsőn,és amikor leértem,Ancsi,Eni és Ancsi anyukája a lépcső előtt álltak.
-Itt az új Fikusz.-mutatott rám Ancsi.
-Hát tényleg más lett.-mondta el véleményét Anita is.
-Ugye? Én mondtam…Anyu,hol vannak a táblák?
-Fenn az íróasztalodon.
Amíg Ancsi felment a táblákért,mi kaptunk egy nagy táskát,amibe majd belerakjuk ezeket.Röpke fél óra alatt megtudtuk,hogy milyen tömegközlekedési járművel jutunk el ide meg oda Pesten belül.Felvettük a cipőket,összeszedtük a cuccokat,elköszöntünk,és elindultunk a HÉV megállóhoz.Viszonylag gyorsan odaértünk,így elég sokat kellett várnunk még,de elszórakoztunk mi ott. Pózerkodtunk,és elkezdtünk álmodozni arról,hogy milyen lesz,amikor meglátjuk Fetült élőben.Eni meg arról,hogy Kimi most biztos Ramival meg az ő gyerekeivel grillezik Finnországban.
Amikor megállt a HÉV,direkt a legutolsó kocsiba ültünk be,reméltük,hogy a kalauz csak soká ér ide,és mondhatjuk,hogy máshol szálltunk fel,és akkor olcsóbb a jegy.Leültünk,és elkezdtünk beszélgetni,amikor Eninek a szokásosnál is hülyébb ötlete támadt.Elővette a táblát,és a nyakába kötötte.És igen,pont ekkor jött a kalauz,aki nem kicsit nézte hülyének a tábla miatt.
-Ezzel nem lehet élni.-jelentette ki,amikor nagy nehezen tudta csak felvenni a földről a leesett telefont.
-Nem csodálom.-motyogtam,és közben én is elővettem a táblát,a Vetteles részét.
Ancsi csinált rólunk egy csomó képet,amikor meguntuk,elraktuk a táblákat.
-Halljátok,a házaspár ott mellettünk német.-mondta halkan Ancsi.
Oldalra néztem,ahol egy idősebb férfi és nő egy német könyvet olvasott Budapestről.
-Előveszem a táblákat,nézzétek őket.
Barátnőm elővette a táblákat,mi pedig néztük a házaspárt.Amikor meglátták a „We ♥ Vettel” feliratot,elmosolyodtak.
-Mondtam.-rakta el nagy vigyor kíséretében a táblákat.

Amikor megálltunk Pesten,egy görcs lett a gyomrom. Nem hittem el még mindig,hogy itt vagyunk.Átmentünk az út másik oldalára,ahol az Árkád előtt barátnőm találkozott egy másik barátnőjével. Vele beszéltünk pár percet,aztán bementünk,persze a táblákkal a kezünkbe.Voltak,akik furcsán néztek ránk azok miatt,de aki kicsit is konyított a Forma 1-hez,ránk mosolygott,és aki Seb fan volt,az nagyon nagyon mosolygott ránk.Sokat sétáltunk,amikor Ancsi felkiáltott:
-FETÜÜÜÜL!
-Mivan?-lepődtem meg.
Odament egy órabolt elé,és már megértettem. A kirakatban egy Seb képpel reklámozták az órákat.Persze kaptunk az alkalmon,és fényképezkedtünk.Ancsinál volt a „WE♥”része,ő állt a kép elé,nálam a „Vettel”,én álltam a kép mögé. Az emberek eléggé megmosolyogtak minket,de ez jelen pillanatban egyikünket sem zavarta.
A sok nézelődésben megéheztünk,ezért úgy döntöttünk,bemegyünk valahova enni.
-Na,Fikusz,hova menjünk?
-Burger King. Ott még úgysem voltam.-mosolyogtam.
-Oké.
Viszonylag gyorsan végeztünk a kajával,amikor ránéztem az órámra.
-Fél óra,és jön Ági. Ma már szerintem nem megyünk a Hősök terére.-állapítottam meg.
-Á,pedig meg akartam neked mutatni.-szomorodott el Ancsi.
-Majd a buszból látod.-kacsintott Eni.
Összeszedelőzködtünk,majd elindultunk a metró állomáshoz.Ancsi útközben a lépcső tetejéről leejtette a tábláját,vicces volt,amikor futott utána.
-Milyen jegyet kell vennünk?-kérdeztem.
-Nem tudom.Felhívom anyut.
Kb 15 percet beszéltek,aminek az lett az eredménye,hogy mehetnénk busszal,mert az egyszerűbb,de menjünk metróval,mert Fikusz még sose metrózott.Amíg barátnőm telefonált,addig Enivel mutogattuk a táblákat,amit a legtöbb ember egy nagy mosollyal nyugtázott.
Megvettük a jegyeket,a kapuknál a bácsik először furcsán néztek ránk,de aztán mikor meglátták a feliratokat,ők is elmosolyodtak.
A tábláink a metrón is ilyesféle reakciókat váltottak ki az emberekből.Jó érzés volt,hogy sokan mosolyogtak ránk.Tudtam,hogy a tábla miatt,de akkor is,jobb kedvem lett tőlük,bár amúgy is nagyon boldog voltam.
Amikor odaértünk a Keletihez,még volt kb 5 percünk a vonat érkezéséig.Először kint álltunk a korlát mellett,a tábláink előttünk.A lépcsőn egy kupacban ültek német túristák,akik kapva az alkalmon,hogy úgyis beálltunk pózokba,mivel Ancsi fényképezett minket,ők is csináltak rólunk képeket.Amikor már nagyon de nagyon melegünk lett,bementünk a váróterembe vagy mibe.Lelógattuk a táblákat,amin megint sokan vigyorogtak.Pár perc késéssel befutott a vonat.A nagy tömegben mi észrevettük Ágit,de ő minket nem.Eni felemelte a „KIMI”feliratú táblát,a nővére arcán rögtön nagy vigyor lett látható,és határozott léptekkel elindult felénk.
-Sziasztok.-köszönt.
-Szia.-köszöntem én is.-A Kimis tábla miatt vettél észre minket?
-Aha.Gondoltam,hogy csak nektek van ilyenetek.-mosolygott.
Kiléptünk az épületből,és Ancsi ismét felhívta az anyukáját,hogy most hogyan tovább.Anita azt mondta,hogy kérdezzünk meg valakit,hogy honnan indul a busz.Elekzdtünk hangosan beszélni,hogy oké,de kitől,erre egy nő mellettünk megszólalt:
-Onnan hátulról.
-Köszönjük.
-Nincsmit.-mosolygott ránk.
Elindultunk a buszokhoz,és amikor megláttuk,hogy az általunk keresett számú járatból 2 is van, teljesen tanácstalanok lettünk.
-Valami Dániel utcába kell mennünk…-mondta Ancsi.
-Oké…-mondta Ági,és felment a buszra,a soförhöz,majd vissza hozzánk.-A másik az.
-Te most komolyan felmentél,és megkérdezted,hogy melyik busz megy valamilyen Dániel utcába?-kérdeztem.
-Aha.
Elkezdtünk mind a négyen nevetni.
Ancsi ment elől,amikor felszálltunk a buszra,de kiderült,hogy csak vonaljeggyel utazhatunk,ezért odaadtuk Áginak a pénzt,aki elment jegyeket venni.Mi addig álltunk,és vártunk.A telefonfülkéből,ami mellettünk volt,egy nő jött oda hozzánk.
-Ne haragudjatok,nincs egy ceruzátok vagy tollatok?
-Bocsi,nincs.
-Oké,addig vigyáznátok a csomagomra,amíg bemegyek oda?-mutatott egy bolt szerűségre.
-Persze.
Mikor a nő bement,odafordultam Ancsihoz.
-Te hallod,nincs is tele az övtáskám IKEA-s ceruzával…-röhögtem.
-Akkor mért nem mondtad neki?
-Elfelejtettem.
-Hülye.-nevetett ő is.
A nő visszaért,”intett a kezével egy köszit”.
-Nemigaz,siethetne…-türelmetlenkedett Eni.
Pont,amikor kimondta,megjelent a nővére.
-Előbb kellett volna mondanod.-vigyorogtam.
Gyorsan felszálltunk a buszra,mivel késésben voltunk.Megbeszéltem Nikivel,hogy ott találkozunk félkor,de nagyon kicsi volt rá az esély,hogy pontosan odaérjünk,mivel kb 25kor indult el a busz,és nem hittem,hogy huszon akárhány megállón átmegy 5 perc alatt. Félkor írtam egy SMS-t Nikinek,hogy még nagyon messze vagyunk a stadiontól,erre ő felhívott.
-Szia.-szóltam bele.
-Szia.-tökre meglepődtem,hogy ilyen a hangja.
-Még messze vagyunk….
-Oké,remélem ideértek.Még kevesen vannak.
-Remélem én is.Szia.
-Szia.
Hátrafordultam Eniékhez.
-Halljátok,még csak kevesen vannak ott,szóóóóóóval…-mosolyogtam.
-Honnan tudod?-kérdezte Ancsi.
-Az előbb hívott Niki,ő mondta.
Nagyon lassan haladt a busz.Iszonyú lassan.Mikor már csak 4-5 megálló volt hátra,már kezdtünk nagyon feldobódni.Az volt a legjobb,hogy annyira belemerültünk a beszélgetésbe,hogy nem tudtuk,melyik megállónál vagyunk.Örültek nekem,amikor kb az utolsó előttinél észrevettem a szöveget,és megmondtam hol vagyunk.
-El sem hiszem.-ugrottam le a buszról,amikor már odaértünk.
-Én se,nyugi.-vigyorgott Ancsi nagyon nagyon.
-Oké,és most merre?
-Várj,felhívom Anyut.
Amíg barátnőm telefonált,addig mi az autósoknak mutogattuk a táblákat.
10 perc múlva Ancsi lerakta a telefont.Elmondta,hogy mit mondott anyukája,és elindultunk.Őszintén szólva,fogalmunk sem volt,hogy jó irányba megyünk-e.Amikor már teljesen elveszettnek éreztünk magunkat,Ancsinak támadt egy ötlete.
-Kérdezzük meg azokat a lányokat.-mutatott a velünk szembe sétáló 2-3 lányra.
-Oké…-mondtam.
Elindultunk feléjük,majd pár méter távolságból odaszóltak nekünk.
-Sziasztok,Ti is a meccsre mentek?
Először elgondolkodtam,hogy honnan tudják,majd rájöttünk,hogy kezünkben a táblával eléggé egyértelmű.
-Aha.-válaszolt Ancsi.-Gondolom Ti is.
-Aha.Nem tudjátok,merre van a stadion?Azt se tudjuk,hol vagyunk,egy megállóval előbb szálltunk le.
-Mi se tudjuk,nyugi.
Én közben elbambultam,persze Fetülön gondolkodtam.
-Szia,Ani vagyok!Megismersz?-kérdezte tőle az egyik lány.
Ani…Ani…TUDOM!
-Szia,igen.-vigyorogtam.-nem gondoltam volna,hogy felismersz.
-Pedig olyan vagy,mint a képeken.
-Hehe.-Csináljunk képet.-nyomtam elánt a telefont.
Egyikünkről sem lett előnyös kép…na mindegy.
Pár 100 méter után megláttuk a stadiont,vagyis az oldalát,ahol állt egy biztonsági őr.Odamentünk hozzá,hogy megkérdezzük,hol kell bemenni.
-Szerintetek ő minek van itt?-kérdezte Eni.
-Azért,hogy az olyanok,mint mi vagyunk,ne tévedjenek el.-válaszoltam.
Megkérdeztük az őrt,aki megmutatta nekünk az irányt.Elindultunk arrafelé,és egy Ferraris-pulcsi embertől kaptunk nagyoooooon csúnya pillantásokat,gondolom a táblánk miatt.A Kimiset nem látták,mivel Eni hátul ment. A kanyartól a stadion bejáratáig kb 10 méterenként szotyiárusok voltak.
„Itt a szotyi a Forma-1-es meccsre!”-kiabálták. Mi megálltunk az egyiknél,és vettünk egy nagy csomag szotyit.
Teljes extázisba kerültünk,amikor odaértünk a kapukhoz. A jegyellenőrző (vagy mi) ember rám mosolygott.
-Ez kinek lesz?-célzott a „We ♥ „feliratú táblára.
-Vettelnek.-mutatta fel Ancsi az ő tábláját.
-Ejnye,Baumgartnernek senki sem szurkol?
-Hát nem.
Erre elnevettük magunkat.
Amikor bementünk,oda kellett adni a táskánkat,hogy átnézzék,és a vízeket le kellett raknunk a bejáratnál.Szerencsére nálam csak övtáska volt,amit nem kértek.Elindultunk arra,amerre a többiek.A másik őr letépte a jegy szélét,felmentük a lépcsőn,és kirázott a hideg. Tiszta libabőr lettem. Soha nem voltam még stadionban,és annyira be voltam zsongva,hogy mindennek örültem.A hangfalakból megszólalt Alexandra Stan-Mr.Sexobeat című száma.Nagyon utálom ezt a számot,de akkor nem érdekelt,tomboltam rá.Amikor leültünk,pár könnycsepp folyt le az arcomon.Annyira jó érzés volt ez az egész.

Ez nagyjából az első része.Nem úgy terveztem,hogy 2 részben írom meg,de mivel már nagyon fáradt vagyok,nem írom tovább,de ki akartam rakni a blogra :)
Nagyon örülnék pár kominak! Köszönöm.=)